Az önismeret valójában káprázat?

A modern pszichológia egyik legfelkavaróbb megállapítása, hogy gyakran nem tudjuk, mit miért tesszük. Megkérdezhetem valakitől: Miért ezt a házat választottad? Vagy miért vetted feleségül/férjül azt a nőt/férfit? Vagy miért érettségiztél le? Az emberek kitalálnak valami hihető történetet, de gyakran tényleg fogalmuk sincs, miért esett a választásuk az adott dologra.

Természetesen van egy tudatos énünk, egy hang a fejünkben, de ez a tudatos én alig fér hozzá az agyunk azon részéhez, ahol az ítélkezés, a problémamegoldás és az érzelmek tényleges forrásai találhatóak. Tudjuk, mit érzünk, csak azt nem, tudjuk, hogyan és miért kerültünk az adott érzelmi “helyzetben”.

Valójában azt nem akarjuk beismerni,  hogy milyen keveset tudunk önmagunkról, ezért kitalálunk valamilyen történetet. Will Storr írja a A történetmesélés tudománya (The Science of Storytelling) című kiváló könyvében: „Nem tudjuk, mit miért teszünk, vagy miért érezzük azt, amit érzünk. Csak beszélünk, amikor arról elmélkedünk, hogy miért vagyunk depressziósak, csak beszélünk, amikor erkölcsi meggyőződésünket igazoljuk, és csak beszélünk, amikor megmagyarázzuk, miért mozgat meg minket egy zene.

Nicholas Epley ugyanilyen kiválóan fogalmaz a „Mindwise” című művében: „Egyetlen pszichológus sem kérné többé az embereket, hogy magyarázzák el saját gondolataikat vagy viselkedésük okait, hacsak nem érdekelné őket a történetmesélés megértése.

Bevallom, nem tetszik ez a megállapítás. Sérti a méltóságérzetemet. Azt szeretném hinni, hogy az én – tudatos énem – valamilyen módon a saját életemet élem, számomra értelmes okból. Tehát nem csak egy “báb” vagyok.

Azt is szeretem hinni, hogy valójában megértjük, mit miért tesszük. Például George Orwell írt egy nagyszerű esszét Miért írok (Why I write) címmel, amely nyomós indokokat kínált arra, hogy miért lett író: okosnak szeretett volna látszani a nyilvánosság előtt, szeretett játszani a nyelvészettel, szerette megérteni a dolgokat, szerette volna megváltoztatni az események irányát. Szeretném azt hinni, hogy mi a többiek legalább fele annyira pontos önismereteti észlelést érhetünk el a motivációink megismerésével kapcsolatosan, mint Orwell.

Végül sajnálom mindazokat az embereket – René Descartes-tól a modern kezdő szónokokig –, akik azt mondták, hogy az élet kulcsa az, hogy „ismerd meg önmagad”, „figyelj befelé” és „végezz belső munkát”. Ez a tanács nárcisztikus ostobaságnak tűnhet a legújabb kutatások fényében.

Felvettem a kapcsolatot számos pszichológussal és pszichoterapeutával -akiket nagyon csodálok-, hogy segítsenek elvetni ezt elméletet, hogy jobban érezhessem magam.

Megkérdeztem Mary Piphert, a legendás terapeutát, a Reviving Ophelia és sok más könyv szerzőjét, hogy tett-e fel „miért” kérdéseket a pácienseinek. Azt mondta, hogy jobban szereti a „mit, mikor, hol és hogyan” kérdéseket: Mikor veszi észre a kisebbrendűségi érzést? Alapvetően az a célja, hogy az ügyfelek közelebbről megfigyeljék saját viselkedésüket.

Nem igazán azt kéri tőlük, hogy vegyenek részt önvizsgálatban, ahogy azt általában megértjük. Arra kéri őket, hogy használják azokat a mentális eszközöket, amelyeket az emberek mások viselkedésének értékelésére, illetve saját viselkedésük értékelésére használhatnak. Talán a legjobb módja annak, hogy lásd önmagad, ha kilépsz saját öntudatod megtévesztő spiráljából, és harmadik személyben gondolkodsz magadról.

Azt is magától értetődőnek tartja, hogy saját magunkról mesélünk a legjobban. Azt mondja, hogy az emberek „problémákkal telített” történetekkel fordulnak hozzá, ezeket ő megpróbálja áthelyezni különböző történetekre, amelyek a kontroll érzetét keltik és büszkeséget adnak a mesélőnek.

Aztán felvettem a kapcsolatot Dan McAdams-szel, a Northwestern tudósával, aki arra specializálódott, hogy miként mesélik el az emberek élettörténetüket. McAdams abban is kételkedik, hogy valaha is igazán megtudhatjuk, mit miért teszünk, ezért kénytelenek vagyunk hűek lenni a narratívánkhoz vagy ahhoz, amit ő „személyes mítoszoknak” nevez.

Ezek a narratívák elkerülhetetlenül problematikusak. Múltunk nem egy olyan stabil bizonyíték halmaz, amely magyarázatot ad a tetteinkre. Folyamatosan rekonstruáljuk múltunkat az aktuális célok alapján. Sőt, viselkedésünkre adott magyarázataink is egyszerűen rosszak vagy öncélúak. Egy fiatal férfi azt gondolhatja, hogy kudarcot vallott a kapcsolatokban, mert soha nem tudta túltenni magát azon a lányon, aki az egyetemen kidobta, de az is lehet, hogy csak erősen neurotikus, és ezzel soha nem foglalkozott.

McAdams szerint egyes történetek jobbak, mint mások. Azok a történetek, amelyek közelebb állnak ahhoz, „ami valóban történt”, megbízhatóbbak, mint azok, amelyeket az önhízelgés és az önigazolás miatt torzak. Másfelől itt van az a fajta feszültség is, hogy azt szeretnénk, a történeteink pozitívak és megerősítőek legyenek. McAdams azt találta, hogy például az amerikaiak hajlamosak megváltási történeteket mesélni – emelkedtem, akadoztam, jobban tértem vissza.

Mégis, ha annyira fontos számunkra az éntörténetünk minősége,  mégis hova menjünk, megtanulni az én-elbeszélés mesterségét? Nem kellene valami olyan intézmény, amely megtanít bennünket arra, hogy életünk során átgondoljuk a történeteinket, hogy ne kelljen évekig szenvednünk, és ne kelljen terápiába járnunk?

Felhívtam Lori Gottliebet, a „Talán beszélned kellene valakivel” (Maybe you should talk to someone) című könyv szerzőjét. A szerző a terápiát a történetszerkesztés egyik formájának is tekinti. De sokkal optimistább a tekintetben, hogy ezáltal ténylegesen eljuthatunk viselkedésünk forrásaihoz. Valójában meg tudjuk érteni a „miérteket”. Valójában azt mondja, hogy ez elengedhetetlen.

Először is, mi emberek óriási előrehaladást értünk el viselkedésük gyökereinek a megértésében. Ha félsz az intimitástól és hajlamos vagy érzelmileg kerülni, tanulmányozhatod a kötődéselméletet, hogy betekintést nyerj abba, hogy a kisgyermekként tanult kötődési modell hogyan befolyásolja mai kapcsolataidat. Sőt, ha feltárod életed mintáit –pl. hajlamos vagy három hónapig beleesni egy kapcsolatba –, akkor felismerheted a mögöttes okokat. Valamit okkal csinálsz, amit három hónapos korban elhalasztottak és fokozatosan felismerheted ennek a mintának a forrását, a „miértet”.

Gottlieb azt vallja, hogy ha megpróbálod megváltoztatni a viselkedésedet anélkül, hogy megértenéd a gyökerét, soha nem fogsz tartós változást elérni. Meg kell értened a „miért”-et, hogy felismerhesd a viselkedésed, amikor újra megtörténik, és foglalkozz azzal, hogy milyen oknál fogva viselkedsz az adott módon.

Végül felhívtam Epleyt, a „Mindwise” szerzőjét. „A gondolatolvasás tanulmányozásával eltöltött két évtized valóban rávilágított az alázat fontosságára az életben” – mondta. „Mindketten felismerjük, hogy nincs kiváltságos hozzáférésünk az elménkhez, így csökkentjük az önbizalmunkat, és nem ismerünk olyan jól más embereket, mint gondolnánk.

Talán nem ismerhetjük meg önmagunkat azon a folyamaton keresztül, amelyet önvizsgálatnak nevezünk. De elég jó öntudatra tehetünk szert extrospekcióval, a viselkedés szoros megfigyelésével. Epley hangsúlyozta, hogy valódi bölcsességet és elég jó öntudatot érhetünk el, ha szemből nézzük a viselkedést és a valóságot, így pontosabb narratívákat hozzunk létre.

Talán az emberi lét méltósága nem az, hogy Akhilleuszok vagyunk, a merész, meggondolatlan színész. Talán a nagy emberi teljesítmény az, Homéroszi minőség, a bölcs mesemondó. Amikor egyre pontosabb történeteket mesélünk el magunkról, különböző hiedelmeket, értékeket és elvárásokat küldünk le elménk bonyolult alvilágába, és – oly módon, amit talán soha nem értünk – ez jobb vágyakhoz, jobb döntéshozatalhoz és kegyesebb élethez vezet. 

(eredeti írás Is Self-Awarness a Mirage? by David Brooks https://www.nytimes.com/2021/09/16/opinion/psychology-consciousness-behavior.html)